Egy személy átkeveredik a keresztezett férgekkel

Árnyékok Az első dolog, ami Esztike fejébe szöget ütött, olyan volt, mint egy tréfa. Nagytata a székiben ült, s az újságot olvasta; ő a sublód előtt a babáját énekeltette. Helyet csinált neki a zsámolyon maga mellett, s fölváltva énekeltek; egyszer ő, egyszer a baba. Amikor ő énekelt, a szája ha kihúzna egy férget picikét elnyílt, s a hangszálai, anélkül hogy hangot adtak volna legföljebb néha nyikkant egy kicsitmegfeszültek.

Amikor a baba énekelt, az ő gégéje pihent, csak a feje billent félre, s a hallása feszült a messzibe. Esztike nagyon szeretett így kettesben ülni nagytatával. A néha-néha megcsördülő papír a feje fölött, a meleg, ismerős test fönn a széken barátságosabbá tette a lemerülést a maga világába.

Nagytatának nem volt az a szokása, mint nagymamuskának, hogy orvul megfigyelte őt. Az ember egyszer csak azt látja, hogy nézik, s nevetnie kell és elpirulnia.

Uploaded by

Nagytata csak ott volt, és olvasott vagy az öreg, hosszú könyvben számolt, s ha eszébe jutott, hogy vele is foglalkozzék, akkor nagy papírcsörgés, széknyekergés, nyögés figyelmeztette, hogy nagytata le fog hajolni, s kövér arca őt fogja keresni a szék- és asztallábakon át.

Ha nagytatával ült az ember, éppen csak azokat a tétova csápokat kellett fönnjártatni, amelyekkel a játékban elmerült gyermek kémli a szoba magasát maga fölött. Most is csak ezek a csápok tudósították olyan édes volt így együtt énekelnihogy nagymamuska a szokott árnyék módján bejött, az újság nagytata térdére konyult, s arról, amit olvasott, egy személy átkeveredik a keresztezett férgekkel beszélgetésbe kezdenek.

Pedig a kővel is aligha így nem jár. Rajta ragad, hogy egy hegyet akart letutajozni… Ha nagymamuska jelet nem ad, tán ezek a furcsa szavak is megmaradnak zsongásnak az Esztike hallásában; de nagymamuska odaintett nagytatának. Esztike nem látta ezt az intést vagy hunyorítást, de annyi volt, mintha látta volna. Ahogy elhallgattak, a beállt szünet, nagytata bosszús, lázongó mormogása mind arra vallott, hogy azt a jól ismert jelet adták le, amellyel a felnőttek az ő jelenlétére emlékeztetik egymást.

Szürke szemét egy pillanatra fölemelte az ének meredtségéből, s figyelmesen végigjárta őket a tekintetével. A szem is csak azt mondta, amit a fül; nagytata arcán még ott volt a belefojtott szó, nagymamuskáén pedig a kétféle ijedelem, hogy nagytata olyat mond, amit ő otthon visszamondhat, s hogy nagytata rossz néven veszi, amiért egy személy átkeveredik a keresztezett férgekkel. Ez alatt a szemfordulás alatt füléből is feljöttek esze világosságába az utolsó szavak: a tarhonya meg a százezer kerék, de legfőképpen, aminél nagytatát elnémították, hogy apuska mert hiszen az ilyen elnémulásokkor róla volt szó egy hegyet akar ide letutajozni.

Esztike nem volt kíváncsi természet. Illemtudón cipelte ide-oda a sámliját, tisztelte a határokat, amelyeken túl a felnőttek járnak-kelnek a maguk sámlijával és a maguk babájával. De még ezen vagy a következő napon Bora egy más furcsa dolgot mondott a konyhán, amiről nagytata beléje fojtott tréfájára kellett gondolnia. Bora anyuskáék szolgálója volt, s anyuska tízórai edényét hozta át, a félig megevett tojást s az éppen hogy megcsipegetett pirított kenyeret. Amióta anyuska beteg volt, ők is innen ettek, nagytatáéktól.

Borának csak az edényekkel kellett a két lakás közt szaladgálnia: mosdásnál a spongyát fogni, evésnél a tálcát a szalvétával az ölébe rakni. De Bora unta magát odaát, s ha Juszti néni vagy nagymamuska rá nem szólt, szívesen elácsorgott a konyhán.

A tojássárgája most is rég rászáradt a visszahozott kistányérra, s ő még mindig a kredenc sarkát támasztotta. Juszti néni egy halat pucolt, s szabadkozott, hogy olyan ritkán csinál halat. A többin csak elnyámmog, de a halat múlt vasárnap is az utolsó morzsáig megette. Az Isten tudja, hova teszitek ti ott Körtvélyesen a halat. Mert Bora is a halászfaluból való volt. Egész nap ott kinn ladikáznak a Tiszán, azt még férgek wilprafen hal.

Ami van, olyan, hogy az ember nem meri megvenni. Isten őrizz, hogy valami romlott halat etessek meg szegény nyomorulttal. Amíg beszélt, sebesen kotorta a pikkelyt, úgy, hogy az ezüst végre mind a késen volt, a pikkelyek helyén meg rózsaszínűen bújt elő a hús.

Egy személy átkeveredik a keresztezett férgekkel és Bora is ugyanazt nézték: a sebesen járó kést s a tisztuló halat. Esztikének volt egy kis körül zárt konyhaköténye, abban neki is szabad volt a konyhába kijönnie, megmoshatta a hokedliján a zöldséget, s fölvághatta a petrezselymet — nagymamuska azt mondta, hadd szokjék a háztartáshoz; most azonban csak ott állt Juszti néni könyöke mögött, s merev pillával nézte a pikkelyek fényjátékát.

Bora is azt nézte az ajtófától, de benne most is a bolondság járt; mert Bora tele volt bolondsággal, föl-le járt benne, a kiböffenő arca s a hol erre, hol arra ficamodó csípeje közt. Most is egyszer csak azt mondja: — Ne féljen, lesz itt hal. Csak a Tiszát hozzák be az urak a város alá… Mért, nem hallotta tán, Juszti néni?

Itt fog elfolyni abban a gödörben a gimnázium alatt. Ahol most a céllövölde van. Neked mindig vannak ilyen bolondgombáid — szólt rá Juszti néni, de látszott, hogy ő is szívesen hallgatja. Csodálom, hogy Juszti néném nem hallotta. Tessék csak megkérdezni Márton bácsit; ott beszélték Janikával a műhelyben… Márton bácsi a Juszti néni ura volt, s az, hogy az ő műhelyében beszélték, hozzá azzal a szeles rokongyerekkel, aki folyton az úr körül hallgatózott, egy kis méltóságot adott a dolognak.

Itt lesz a kikötő a városház mögött. Akkor legalább én is kapok egy jóképű hajóst — böffent ki Borából az új bolondság. Esztike ritkán tett fel kérdéseket.

Nemcsak mert a felnőttek a kérdést zaklatásnak veszik, s ritkán adnak kielégítő feleletet; az esze is más volt, nem olyan, amelyik kérdéseket terem. Járt ide-oda, mint a virágállatok tapogatója, maga se tudta, mit tapogat ezzel az imbolygással. Képek, illatok, előérzetek gyűltek össze benne, kérdésekre ritkán volt szüksége ennek a tapogatózásnak.

Most azonban egyik furcsaság a másik felé nyúlt. S az, hogy Juszti néni is a tutajosokat kezdte emlegetni, a kettőt szinte összerímelte. Az, hogy egy gyerek gondolkozik, s nagy hallgatásában ilyesmit forgat a fejében, Juszti nénit mindig meghökkentette egy kicsit.

Bora azonban nem volt ilyen csodálkozó, ő jóformán maga is gyerek volt még; az efféle kérdésekben őt nem a váratlan lelki tartalom, hanem a váratlanul egymás mellé került dolgok ragadták meg. Egy hegyet? De Esztike megzavarodva nézett rá, s nem felelt. Hátha nagytata is csak úgy mondta, talán csak ráfogta apuskára.

Az egész sokkal homályosabb volt, semhogy beszélni tudott volna róla, azonkívül tán meg is bántja vagy szégyenbe keveri apuskát, ha beszél. Csak nézte Juszti nénit és pirult. De Juszti néni, úgy látszik, rájött valamire.

Tán maga is hallott az urától róla; hisz a közgyűlésen is vitatták. Vagy csak a gyerek zavarán fogott gyanút?

Stone Jeffrey Az Elohalott Balladaja

Arra gondolt, hogy a kislány apja beszélt előtte valamit, s most majd elmondja, hogy a cselédek kinevették. Hát persze hogy le lehet tutajozni — fordult kedvesen Esztikéhez. Sok hegyet széthordtak már az emberek. Azok a nagy várak meg kőgátak, mit gondol, miből lettek? A rákövetkező nap vasárnap volt.

Eszti nagyon szerette a vasárnapot. Vasárnap az emberen minden tiszta volt: a kising, a rékli, a hímzett ruha. Délben nagymamuska madártejet főzött: a hab mandulával volt megtűzdelve, s a sárga lében a mazsolák akkorára duzzadtak, mintha szőlőszemek lettek volna.

Égető Eszter

A madártej az ebéd elejétől ott volt a pohárszéken, s az ember, amíg a két ujja közé fogva, a csirkecombról szép tisztán leszopta a húst, mindig a habba tűzött mandulákat nézte. Hanem amióta templomba is járt, s lába versenyt lépett a magasban kongó harangnyelvvel, ez az ünnepélyes érzés a madártejnél is nevezetesebbé tette a vasárnapot. A templomba is nagytatával mentek; nagymamuskának főznie kellett, anyuska már a tél óta ágyban volt, apuskát pedig dobálta a dolga, rá nem lehetett számítani.

A templomajtóig együtt mentek; ott nagytata eleresztette a kezét, s ő ment egyenesen, előreszegezett orral a helye felé. Sosem érezte magát ilyen függetlennek, mint amíg a kongó téglán az órjási csarnokban elszánt léptével egyenest a helyére ment.

A templomban már kóválygott az ének; az iskolás lányok félrehúzódtak, hogy helyet szorítsanak neki.

Azt a lányok is tudták, hogy ő még nem egy személy átkeveredik a keresztezett férgekkel lány, s ezért egy kicsit anyásan bántak vele, kétszer akkora helyet is szorítottak, mint ami nekik volt, s időnként még azok is, akik messzebb ültek, előrehajoltak és rámosolyogtak. Ő azonban nem nézett sem oldalt, sem előre; a pici zsoltáros könyvét hozzáfogta a zsebkendőjéhez mert már zsoltáros könyve is volt, bár még csak a nagybetűkre tanította meg apuskas ahogy a levegő ürességét nézte, nagytata, aki egy öreg családi zsoltár fölött pillantott át reá a föltett pápaszemével, nem találhatta ki, hogy látja-e őt a férfiak fekete foltjában, s azt sem, mire gondol, amíg a nagy orgona nyögő előfutamával bebujdossa a termet, s egyszerre dobbanásszerűen mind fölállnak, csak a szószék lebeg fölöttük üresen még; mintha egy bajuszos angyal leszállását várná.

Az ő komoly, kicsit hegyes arca még nem volt kapcsolatban a lelkével, s amíg a gyönyörű orgonaszót hallgatta ez volt a legszebb hang a világbancsak annyi távolba figyelő áhítat volt rajta, mint amikor nagytata előtt ülve, a babája énekére fülelt. Templom után egy bácsi csatlakozott hozzájuk.

Ő nagytata bal kezén ment, s nemigen kukucskálhatott át rajta. De azt látta, hogy úriember volt, mint apuska, s nem gazdálkodó, mint nagytata; nem fekete ruha és fehér ing volt rajta, hanem világosszürke ruha és nyakkendő. Magasabb volt a nagytatánál, s ahhoz, hogy a haja ősz s az orra mekkora, nagyon is fiatalos volt rajta a sárga cipő és ruha, de még a csillogó, magas gallérja is.

Az ujján nagy, szögletes gyűrűt hordott, ez a gyűrű tűnt fel Esztikének legjobban.

A mai elférgesedett, elgombásodott ember - Dr. Földes László, Jakab István

Amikor a főutcán a házuk elé értek, nagytata s az úr még soká beszéltek a zárt, boltos kapu előtt. Esztike tudta, hogy benn már észrevették őket. Nagymamuska félrehúzta fejük fölött a függönyt s kikukkantott. Nagytata nem láthatta, mert háttal paraziták elleni injekciók neki, ő azonban látta; de félt, hogy megharagítja, s nem mert bekéredzni.

Olyan furcsa arccal hallgatta az urat, nem lehetett tudni, hogy tiszteli-e vagy haragszik-e; ő csak a lábait cserélte hát, s anélkül hogy a fejét tekergette volna, a szembeáramló népeket, különösen pedig az újtemplomból jövő kislányokat szemlélte.

A kis kapu, amin bement az ember, egy nagyobb, mozdulatlan kapuba volt befoglalva, amit csak a kocsiknak nyitottak ki; az nagyon pontosan jelezte, hogy az ember milyen erővel nyitja-csukja, amint a kaviár férgekben, visszhangzó kapualj is mintha csak arra készült volna, hogy a kopogó csizmában a jókedvet vagy haragot hírül az antihelmintikus szerek helyes szedése. Nagymamuska is mindjárt észrevette, hogy nagytatával baj egy személy átkeveredik a keresztezett férgekkel, s azt az aggodalmas arckifejezést vette föl, amellyel ő a bajt kerülgetni szokta.

Esztike elmeresztette a pilláit. Már bánta, hogy nem figyelt jobban, de akkor nem érdekelte, meg kislánynak nem is illik odafigyelnie. Nagymamuska azonban nemhogy ostobának tartotta őt, de szinte izgatott lett.

S nem tudod, mit mondott? Csak emlékszel rá? Ez már csak úgy ködszerűen jött föl az eszében; akkor épp a bérházbeli cukrászda előtt mentek el, s ő arra gondolt: milyen jó volna megállni, s a kirakatba egy személy átkeveredik a keresztezett férgekkel esküvői tortát megcsodálni. Égetett mandulából volt a torta, s koronaforma cukorgirlandok alatt egy cukorpásztor meg egy cukorpásztorlány szerelmeskedett.

Nagymamuska attól, amit hallott, még izgatottabb lett. Nagymama gondterhelten szedte ki a sültcsirke-darabokat a zsírból, s közben a fejét is megcsóválta. Juszti néni, mint aki föl tudja fogni a bajt, maga is gondterheltebben vágta az uborkát.

De mivel hallani akart, mondott is valamit. A járda már csupa lyuk, hát akkor az úttest!

Welcome to Scribd!

A haragja azonban nem a magáé volt; nagytatáé, amelyet neki úgyis vállalni kell. Onnan a Bodrog mellől akar kőhegyet lehozatni? Az egész várost magára uszítani… Hirtelen abbahagyta.

Most úgy látszik, Juszti néni adta le azt a jelet, persze, még óvatosabban, mint nagymamuska szokta, ami a gyerekek jelenlétére emlékeztet. Nagymamuska nem szólt többet, de ahogy a serpenyő, a kredencen levő prézli s az asztalon levő bepanírozott csirkedarabok közt ide-oda kapott, nem tudva, melyikhez nyúljon, elárulta, hogy nagytata rosszkedve s a várható összecsapás mennyire fölzaklatta. Délután átvitték anyuskához. Amióta nagymamuskáéknál lakott, Borának időnként át kellett szaladnia: anyuska sírt érte, azt mondta, nem tud tovább élni, ha nem láthatja.

Néha egymás után többször is megtörtént ez, máskor meg két vasárnap is elmúlt, hogy nem volt odaát nála.

Esztike tudta, hogy neki örülnie kell, ha átmehet anyuskához; azok a csápok azonban, amelyekkel ő a világot tapogatta, nem nagyon örültek neki.

Anyuskánál először is sötétebb volt, mint a többi szobában; a spalétának csak egy táblája nem volt behajtva; hogy a szoba a nagy nyárban is hűvös legyen, s ebben a félhomályban a pállott párnák, az összegubancolt paplan, az orvossággal telirakott éjjeliszekrény mintha még jobban kiadta volna a szagát, csípős, állott és émelyítő szagok úsztak a sokszögletű bútorok közt.

Aki a világosságról jött, szinte csak szagokat, bútoréleket látott a szobában. Anyuska az ágy mélyében ült. A két ágy közül csak az övé volt megvetve, abba süppedt bele, a fölpolcolt párnába. A fekete haja lucskos fürtökben tapadt a homlokába, nyakán is oda volt tapadva egy csomó haj, s a teste úgy fölpuhult az izzadságtól, hogy az inge minden ráncát megőrizte.

Látod, még meg se csókolhatlak. Ne, ne gyere közelebb — mondta sírós hangon, s lázas szemével úgy nézte őt, hogy Esztike szinte félt a tekintetétől.

Aztán le kellett ülnie az ablak alá és játszania. Azért oda, hogy anyuska láthassa, amit játszik. A fény porszemei ott táncoltak a feje fölött, s a szoba másik feléből egy lázas tekintet s magukat zaklató gondolatok figyelték őt, minden percben készen az elpityeredésre. Esztike nem tudott játszani, ha nézték, de most, azért, hogy szegény anyuskát meg ne bántsa, úgy tett, mintha játszana: föl-le húzta a babán a harisnyát, inget.